Sosem szerettem a menyem, ez tény. De a fiam szerette, így a háttérbe húzódtam, nem szóltam bele a dolgaikba. Már 5 éve voltak házasok, amikor megszületett az unokám, Danika, a család szeme fénye. A menyem sokat hívott, hogy segítsek, mert fáradt, nem bír egyedül a gyerekkel. Én örömmel mentem, hiszen nyugdíjas vagyok és ez az ember ahol tud, segít.
Danika sokat volt nálunk, saját szobát rendeztünk be neki. Nyáron, amikor a fiamék dolgoztak, sokszor aludt nálunk, velem egy ágyban. Amikor peidg az anyja visszament dolgozni, reggelente én hordtam bölcsibe, majd óvodába is.
Aztán egyszer a fiam közölte velem, hogy kiköltöznek Angliába.
Ez a hír úgy ért, mint derült égből a villámcsapás, sosem beszéltek nekem arról, hogy ilyen terveik vannak. Szörnyen elkeseredtem, de beláttam, hogy a megélhetés szempontjából ez lesz nekik a jó, Danika pedig megtanul angolul, azt is kell.
Következő nyáron valóban kimentek, a fiamnak nagyon jó munkahelye lett, sokkal többet keresett, mint Magyarországon. Danikát egy hónappal később vitték magukkal, amikorra mindketten el tudtak helyezkedni és találtak megfelelő szállást. Danika ekkor már iskolás volt. Majd’ bele pusztultam, hogy kevesebbet találkozhatunk, de megegyeztünk, hogy nyaranta hazalátogatnak, és interneten tartjuk a kapcsolatot.
Danika sokat sírt, amikor videóval beszélgettünk egymással, nem szeretett ott lenni, nem beszélte még a nyelvet sem, de a szülei nem törődtek ezzel. A menyem mindig azt mondta, hogy meg kell szoknia az új környezetét, és minden jó lesz. De nem lett jó, a kisunokám továbbra is csak panaszkodott, sírt, azt mondta, nincsenek barátai, fél az iskolában, és hogy haza akar jönni. Könyörgött, hogy győzzem meg a szüleit. A fiam nagyon megharagudott rám, amikor próbáltam erről beszélni vele, hogy nem lesz ez így jó, a kisfiú nagyon megsínyli.
Azzal vádolt, hogy miattam van honvágya a gyereknek, én beszélem bele, és inkább ne telefonáljunk egymással többet, amít meg nem szokja Angliát.
Ezzel sehogy sem tudtam megbékélni, pedig a férjem is azt mondta, hagyjam őket békén, mert nagyon nehéz lehet nekik, ám idővel megszokják és minden rendbe jön. De én csak arra tudtam gondolni, hogy Danika szenved. Felhívtam, de nem ő, hanem a menyem vette fel a telefont és közölte, hogy hagyjam békén a gyereket, mert így is elég nehéz nekik, ne tegyek rá még egy lapáttal. Megint elmondtam, hogy nem ez a megoldás, a gyereknek nagyon nem jó kinn. Rám tette a telefont. Innentől már csak a fiam hívott engem, én hiába próbáltam, nem értem el őket többé. El sem tudom mondani, mit éreztem, napokig sírtam, főleg, amikor megtudtam, hogy nyáron sem jönnek haza, mint ahogy megbeszéltük.
A következő sokk akkor ért, amikor a fiam felhívott és közölte, hogy elválnak. Szintén nem hagyta, hogy bármilyen tanácsot adjak, nekem csak elfogadni van jogom azt, amit ők csinálnak. A menyem és Danika hazaköltözött, aminek nagyon örültem, ám a fiam maradt. Neki addigra beindult a vállalkozása kinn, és nem akart visszajönni. A menyem nem részletezte, miért váltak el, de velem sem akart találkozni, hiába laktak a szomszéd városban. Én folyamatosan kerestem Danikát, felajánlottam nekik a segítségem, hogy vigyázok a gyerekre, mint régen, de a menyem teljesen elutasított, sőt megfenyegetett, hogy ha továbbra is zaklatom őket azzal, hogy keresem Danikát, feljelent.
Azt mondja, nem akarja, hogy Danika olyan családban nőjön fel, mint a miénk.
Nem tudom mivel árthattam neki, én a menyemnek csak jót tettem, pedig kezdetektől láttam, hogy nem illenek össze a fiammal. Közöltem vele, hogy nem teheti meg, hogy ne láthassam az unokámat, jogom van hozzá, ám azt mondta, hogy nincs és nem engedi meg. A fiamtól kértem segítséget, azt mondta, ő nem tud idejönni és megoldani. Szeritem nem is érdekelte! Nekem viszont ez az egy unokám van, akit nagyon szeretek, ő is engem, és nem vagyok hajlandó belenyugodni, hogy a menyem ezt megteheti velünk. Segítséget szeretnék kérni, hova, kihez fordulhatok, valóban van ilyen joga a menyemnek? Azt ne írjátok, hogy beszéljük meg, nem lehet beszélni vele, se a fiammal. Mit tehetek?
