Néhány hónapja dolgozom új munkakörben, ami teljesen más, mint az előzőek. Korábban fizikai munkát végeztem egy másik osztályon, de mellette tanultam, és felvettek az irodára. Ez sokkal jobb nekem, annak ellenére hogy sokkal stresszesebb is, ám a férjem egyszerűen nem fogadta el, hogy feljebb léptem. Amíg kevesebbet kerestem, mint ő, és én is kétkezi munkát végeztem, jól megvoltunk, de azóta… Rémálommá vált az életem, sorozatosak a veszekedések. Olykor meg is üt.
Nem tudtam titkolni a munkatársaim előtt szomorúságomat. A kolléganőkkel meg szoktuk beszélni a magánéleti dolgainkat, én is elmondtam, mi a helyzet otthon, de csak a szokásos közhelyeket mondták:
El kell tőle költözni, nem szabad hagyni, fel kell jelenteni… És a legfájóbb: Az a nő, aki hagyja, meg is érdemli, hogy bántsák!
Nem tudok eljönni tőle, mert nincs hova mennünk a kiscsoportos kisfiammal. Az albérlet túl drága, egy fizetésből nem tudnám fenntartani. Eleinte tűrtem a bántalmazást a kisfiam miatt, és azt hittem, a férjem majd megszokja és elfogadja az új helyzetem, de nem ez történt. Meg is csalt. Ekkor már rettegve mentem haza, és az egész rokonság tudta, hogy baj van, de senki nem segített nekem, sőt inkább őmellé álltak.
Azt mondják, nem vagyok elég jó anya, nem foglalkozom eleget a gyerekkel. Pedig én hozom-viszem, én látom el, én vagyok vele fürdetéskor és én fektetem le, az apja szinte semmit sem segít. Fél órával később ér haza, mint én, de akkor már semmit nem csinál, mert „ő dolgozott”, amit én csinálok az irodában, az szerinte nem munka. Mélyen megveti a szellemi munkát végzőket. Ő délután pihen vagy játszik, én bevásárlok, takarítok, főzök és a gyerekkel vagyok. Ha a kicsi beteg, természetesen én maradok itthon vele, mert „én vagyok az anyja”, ez az én kötelességem mindenki szerint. A munkahelyem azonban nehezen tolerálja a sok hiányzást. Hétvégén a férjem bulizni jár a haverjaival, a kisfiú akkor is velem van. Ha én mennék valahová, háborog, büntet. Ha a nemtetszése ellenére mégis elmegyek, mert nem bújhatok ki minden munkahelyi kötelezettség alól, csúnyán megfizetek érte: végig hívogat, sérteget, zsarol, otthon pedig jönnek a veszekedések. Másnap bosszúból eltűnik, és volt, hogy napokig nem jött haza. Megtudtam, hogy ilyenkor az egyik barátja húgáéknál van, akivel összejött!
Amikor kiderült, hogy megcsalt, az nagyon rosszul esett, napokig sírtam. Az egyik kollégám ekkor kezdett közeledni hozzám, akinek szintén válságban a házassága, azért, mert saját bevallása szerint neki minden nővel le kell feküdnie, akit meglát. Amikor ezt elmondta, előbb nevettem egyet, de mivel utána folyamatosan keresett, minden nap szakított rám időt, törődött velem, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Egy alkalommal annyira meg voltam zuhanva, hogy amikor megpróbált közelebb jönni és megölelni, nem tudtam ellenállni és hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar. Pár perc volt az egész, nem élveztem, ő utána már ment is, hogy senki ne vegyen minket észre. Aztán minden nap meglátogatott és kezdte ugyanezt. Egyre jobb volt vele, de ami a legjobb, ami miatt belementem: valamiféle elégtételt éreztem. A férjem megcsalt, és én is őt. Végre valami, amiben nem én vagyok az áldozat!
A kollégámba nem vagyok szerelmes, ő sem belém, ezt meg is mondta. Mégis jó, hogy ő van, mert ha nem lenne, teljesen egyedül lennék a problémáimmal. Ő szépnek tart és kíván engem, és ez az, ami most a felszínen tart.
Egyedül egy kolléganőmnek meséltem el ezt a titkos viszonyt, akit a barátomnak tartok, ő azonban azt mondta, hülye vagyok, hogy hagyom magam kihasználni, és hogy sok bajom lesz még ebből. A munkahelyem is rámehet, ha ez kitudódik, már gyanakszanak ránk. De nem érdekel, ennyi örömöm van az életben! Szerintetek tényleg abba kellene hagynom? Miért, miért nem jár nekem ennyi sem?!
